Olyan természetes, mint a légvétel…

Olyan természetes nekem, hogy kutyám van, mint ahogyan levegőt veszek.
Hozzá tartozik az életemhez, a mindennapokhoz, és minden percemhez.
Természetes a tudat, hogy soha nem hagy el.
Soha nem repül ki a fészekből, hogy aztán hetente, esetleg havonta egyszer láthassam, mert már a saját életét éli, mert én már csak a múltja vagyok.
Ő, a kutyám, mindig a jelenem része.
Bárhol vagyok, felzúg bennem a motor, ami hajt haza, hozzá.
És ő mindig ott van, mint egy bástya.
Türelemmel vár rám.
Mindig.
Ügyeket intézek, ingerek érnek, találkozom emberekkel, helyzetekkel, és addig ő csak vár otthon, egyedül, bezárva.
Neki én jelentem az életet. Én viszem be neki az új illatokat, az üzeneteket a külvilágból.
Ma kicsit nehéz napom volt. Felbosszantottak a hivatalban, majd minden rosszul alakult. Tönkre ment az egész napom.
Frusztráltan, dühösen tértem haza.
Nem létezik másik élőlény, aki annyira meg tudja érezni a hangulatomat, aki olyannyira tökéletesen képes alkalmazkodni hozzám.
Tanácstalan, aggódó szemek néznek rám.
Én türelmetlenül legyintek neki.
- Most nincs kedvem semmihez, hagyjál.
Összehúzza testét egészen kicsire, elkullog a helyére olyan alázattal, hogy a szívem belesajdul.
- Gyere ide, kis butám. Te nem tehetsz semmiről.
Ekkor óvatosan, finoman kiszáll a rejtekéből, és lassan elindul felém. Még érzi a feszültséget a levegőben.
Ahogy megérintem selymes bundáját, lassan oldódik bennem a gát.
Nincs még egy olyan szer a világon, ami ilyen gyorsan ilyen hatalmas lelki békét adna, mint egy állat érintése.
Már teljesen megnyugszom, közben az arcom ég. Szégyenemben.
Bennem, az emberben miért nincs ekkora szeretet, ekkora feltétel nélküli elfogadás, mint benne, az állatban?
Olyan egy kutyával élni, mint levegőt venni. Természetes.
Vedd el a levegőt csak egy percre magadtól, és a hiánya megöl."