2019. március 3., vasárnap

A farkasfalka



Hófödte hegyek fenyőfái között,
S befagyott tavaknak peremei körött
Az örökös jégnek fehér birodalma
Mi e sivár helyet oly büszkén uralja.

Halovány lábnyomok kusza körvonala
A szűzies hóban soká fönnmarada.
Dicső lények hagyták ez emléket hátra,
Ők, kik e vidéken a vadak királya.

Fel is tűnik messze rettentő alakjuk,
Ezüstös szőrzetük, hosszú, szürke farkuk.
Csillámló agyaruk a szájukban mered,
Mi lehet náluk szebb, bátrabb és erősebb?

Közöttük a vezér a legnemesebb sarj,
A járása gyorsabb, akár egy hóvihar.
Nem áll meg előtte egyetlen állat sem,
Ha morgását hallják eliszkolnak menten.

Véres ütközetre készül most a falka,
Zord ember erdeikben, mi fajukat írtja.
Véget vetnek ennek ezen alkalommal,
Ők bírnak e tájon igaz hatalommal.

Felálltak a bábuk, a gépezet mozog,
Az egyik félnek most ideje leáldoz.
Minden fegyvert bevet mindkettő hadsereg,
Itt az idő tehát küzdeni míg lehet.

Húsba mar a vad száj, meleg vérre szomjas,
Kemény csatát vívnak és ádáz harcokat.
Természet az ember sötét lelke ellen,
Nem győzhet az ősibb, s nyer a kíméletlen.

Fagyos földön talán áll egy fényes bástya,
Mi a környezetnek utolsó oltára.
De a világ immár más lények birtoka,
Rajta van a súlyos emberi rabiga.

(Homoki Gábor)