Egy olyan élet, amelyben két egészséges szemmel látod a világot, amelyben nincs fájdalom, amelyben nem kell meggondolni, hogy fájós kis szádba beveszed-e az ételt. Amelyben nem fogysz le csonttá, bőrré. Amelyben nem kell gyógyszert enned, eltűrni az injekciós tűk szúrását. Amelyben kis lábaid engedelmeskednek akaratodnak, és a gyengeségtől nem csuklanak össze.
Amelyben boldog, egészséges fiúcicaként csavarogsz, hogy a gazdi hívószavára hazajöhess.
Már otthon vagy.
Gyenge kis tested nem bírta tovább. Talán tegnap éjszaka érezted: több hónapos reményvesztett próbálkozás után feladtuk. És feladtad Te is. ..
Keserves harcot folytattál az életért.
Fáj, hogy nem tudtalak megmenteni. Fáj, hogy tehetetlenül néztem utolsó perceid szenvedését.Fáj, mert nem tudom, hogy mikor kellett volna feladnom, és elengednem Téged. Fáj, mert nem tudom, ki hibázott…
Anyukád, Dudika úgy gondolta, hogy megszületett babái jó helyen lesznek nálunk. A fáskamrába költöztetek be, pici, vad cicák. Már akkor nagyon beteg volt testvérkéd Papucska, s rajtad is látszott, hogy elkaptad a cicanáthát. Nagy nehezen tudtunk csak megfogni, és egyszer cseppenteni a szemecskédbe. Neked elég volt ennyi, de Papucskán elhatalmasodott a betegség. Átment a szivárványhídon. Másik testvéred, Cirmi egészséges volt.
De továbbra is vad cicák voltatok. Az ételt elfogadtátok már, de a legkisebb közeledést észlelve menekültetek.
Ezért történt, hogy amikor hazatérve láttuk, hogy nagy baj van, nem tudtunk segíteni. A jobb oldali kis szemed sérült. Talán valamelyik cica belekapott. Egyedül vészelted át. Ezután csak egy szemmel láttál.
Aztán először Cirmi, majd Te is megértettétek, nincs mitől félni.
Megműttettünk, hogy elkerüljük a kandúrverekedéseket.
Később láttuk, hogy megint bajban vagy. Eleinte keveset ettél, majd napokra eltűntél. Néha visszajöttél, majd utána a fáskamrában találtunk Rád. Napok óta ott feküdtél, fel sem tudtál kelni a cicafészekből.
Kiderült, valami megharapott. Orvoshoz vittünk,és meggyógyultál, túlélted. Úgy gondoltuk, ilyen erős cica mindent legyőz.
Ezután egy pár gondtalan év következett.
Sosem voltál tolakodó, követelőző. A kajaosztásnál finoman hízelegtél a lábunkhoz dörgölőzve.
Ha a cicaasztalon tálaltunk kis kezeddel integettél, hogy adjuk már azt a finomat.Amikor néha panaszkodtál, úgy tudtad mondani: Anyuuu! Édes kandúrnyávogás.
2008 júniusában romlott az étvágyad. A vérvétel kimutatta az immunhiányos betegséget.
Bíztunk benne, hogy segíteni tudunk.
A kis szád fájt, nem tudtál enni. A gyógyszerek, injekciók nem sokat segítettek. A kis hátadon tenyérnyi helyen kiütések jöttek elő. Kenegettük, és Te csendben tűrtél. Etted a gyógyszert, kaptad a szurikat. Ettől kezdve nem engedtünk ki a lakásból. És a kis csavargó macskánk ebbe is belenyugodott. Csendes voltál, észrevétlen.
Csak mikor cicaládába dugtunk, és az orvoshoz mentünk, akkor panaszkodtál az összetéveszthetetlen nyávogásoddal.
Aztán ez is elmaradt. Csendben tűrted, hogy bepakolunk a ládába, és csendben tűrted a vizsgálatokat, kezeléseket.
Szeptember elején ismét nagyon megfájdult a szájacskád. Úgy kellett beléd diktálni az ételt. Vettem propoliszt, és azzal kenegettem az ínyed. Ismét szurikat kaptál.
A legszívesebben a cicatejet ittad. Majd már azt sem. Minden erőd elhagyott.
Az infúzió sem segített már, sőt délutánra még rosszabbul lettél. Nehezen vetted a levegőt, fájdalmaid voltak.
De megkíméltél attól, hogy meghozzak egy nehéz döntést.
2008. október 6-án éjszaka úgy döntöttél, ideje feladni. Kis szíved még küzdött egy kicsit, de gyenge testedben már nem volt annyi erő, hogy megharcoljon a halállal. Éjjel fél 11-kor megpihentél.
Egy kiscica elment. Észrevétlenül élt köztünk. És most nincs tovább. A Föld forog, és nem veszi észre senki sem, hogy már nincs közöttünk.
Ha a világban nem is hagyott nyomot, a lelkemben igen. Csak remélni tudom, hogy mindent megtettem érte. Csak remélni tudom, hogy nem „túl sokat” tettem érte. Csak remélni tudom, hogy kétségbeesett próbálkozásaimmal nem a szenvedését hosszabbítottam meg.
Rövidke kis életében sokat szenvedett. Egy kevés jóért, sok-sok szenvedéssel fizetett. Az élet benyújtotta a számlát.
Egy képet próbálok felidézni:
Nagy zöld mező . A mező szélén állnak mind: Lityuka, Csutika, Papucska, Pinduri, Micóka.
És ott van velük Kormicska is. A szeme mosolyog, kis kezével felém int. És úgy, ahogy csak Ő tudta mondani, felém szól: Anyuuuu! Már nem fáj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése