A szárny nélküli Kiwi madár álma

Kértem Szent Pétert

"Kértem Szent Pétert hadd maradjak itt
A gyöngyfényű kapu előtt.
Jól viselkedem,ugatni sem fogok.
Csak türelmesen várok,égi csontot rágcsálva ülök,
bármilyen sokára jössz is.
Úgy hiányoznál ha egyedül mennék be,
nem érezném jól magam a mennyországban."
Shirley Mclain

Van fogalmad, milyen érzés egy olyan házba hazatérni, ahol nincs már ott a négylábú gyereked?

Van fogalmad arról, milyen érzés az, amikor körbenézel, és minden rá emlékeztet még?

Ott az üres fekhelye minden szobában.

Tudod, hogy azt a szőnyeget még ő húzta össze a fájó kis lábaival.

Ott a vizes tálka, körülötte még a vízcseppek.

Ott a párnája a szoba közepén, mert mindig odatetted, ahol éppen lefeküdt, hogy a fejecskéje puhán legyen.

Ott a póráz, felakasztva a fogason.

Ott a rengeteg gyógyszer, amiktől hiába vártad a csodát, és már nem adatott annyi idő, hogy elszedesd vele.

Ott a törölközője…  a  doboz jutifalatokkal…a keféje…

Ott van még a tányérban a husi, amit már nem evett meg délben, mert már olyan gyenge volt.

Tudod, hogy ezután megváltozik az életed.

Nem kelt fel hajnalban, hogy pisilni kell.

És  nem kell hideg vízben hűteni a vacsit, mert elkéstél vele.

Odamehetsz a hűtőhöz, kivehetsz belőle bármit, mert nem csorgatja a nyálát a lábadra.

Nem néz rád vádlón, mikor elmész, és senki nem fog olyan tiszta szívvel örülni neked, mint ő, mikor hazaérsz.

És ekkor megtennél bármit, hogy még egyszer takarítani kelljen a tappancs nyomokat.  Nem zsörtölődnél, hogy a bundácskája már megint poros, füves, mert meghengergőzött a frissen vágott fűben.

Nem szidnád össze, hogy megint kunyerál.  Vagy kukázott.  Vagy 10 percen belül épp ötödjére  akar kimenni, majd bejönni.

De nincs lehetőséged. Az ő élete, amit neked adott, véget ért.

Tudod, milyen érzés istent játszani, dönteni egy élet felett?  Mégis megteszed…

Mert   fáj a lelked:  napról napra látod, hogy egyre gyengébb. elesettebb, mégis maradék kis erejét újra és újra összeszedi, hogy a sarkadban legyen, minél közelebb hozzád? És ezer dolgod van, de mégis leülsz, mert látod, hogy milyen fáradt, és csak akkor nyugszik meg, ha melletted pihenhet.

Görcsbe szorul a gyomrod, mert köhög…nagyon, aztán zihál, liheg, mert nem kap levegőt.

Aztán már napjában többször ölben viszed le a teraszról, mert a 2 lépcső sok neki.

Aztán már nem követ… nem tud. Lábacskái 1-2 lépés után összecsuklanak.

És  te döntesz. A szívedet téped ki. Az orvos kedves, emberséges. Bár kissé furcsán néz rád, hogy a halott kutyára ömlik a könnyed, hogy megpuszilod  a buksi fejét.

Mire leszáll az este, kis teste már ott pihen a 2 fenyő tövében: Csutika, Picike, Dorcika, Maszatka és Poci cica mellett.

Gyújtasz egy gyertyát, és emlékezel rájuk.

De ez a gyász most más.

Buksika volt az utolsó kutyusom.

25 éve, hogy velük élek.  Volt, hogy négy gyerekem is volt egyszerre.

Én nem tudom hogyan kell, hogyan lehet nélkülük élni.

És  tudom, bele fogok dögleni….. de nem lesz több kutyám.

Még egyszer nem tudom átélni  az elvesztés fájdalmát.

Hiányoztok… nagyon….