Mivel és hogyan etethetők a telelő gólyák?

A gólyák rendkívül gazdag tápláléklistával rendelkező madarak. Nyáron elsősorban rovarokkal táplálkoznak, de gyakorlatilag bármit: halat, békát, kígyót, kisrágcsálókat megfognak, amit le tudnak nyelni. Ez a stratégia szinte az énekesmadarakéhoz hasonlóan megkönnyíti a téli etetésüket, azonban fontos tisztában lenni azzal, hogy a gólyák torka messze nem olyan tágulékony, mint a kormoránoké, ezért nemcsak a táplálék fajtája, de a felkínált falatok megfelelő nagysága is fontos szempont:

• 10 cm-nél nem szélesebb keszegek, a magas hátú vagy ennél nagyobb halak darabolva
• 10-15 cm hosszú, kétujjnyi vastag nyers marhahús darabok; kacsa-, liba-, pulyka-, tyúkszív és zúza; apró, hosszúkás darabokra vágott csirke farhát (nyers disznóhús a féregfertőzés veszélye miatt sem állatnak, sem embernek nem adható!)
• tenyészetből származó egér, süldő patkány, naposcsibe és napos-kacsa tetemek.

Egy gólya napi táplálékigényét télen is fedezi (ezek minimum adatok, ha a madarak igénylik – azaz mindent maradéktalanul elfogyasztanak – akkor érdemes többet adni nekik):

• 3-5 db tenyérnyi keszeg,
• vagy egy nagy marék marhahús nyesedék,
• vagy 6-8 egér,
• vagy 1-2 süldő patkány,
• vagy 3-4 naposcsibe, napos-kacsa.

Az etetés elkezdése a dolog legkényesebb része. Lassan, nem közvetlenül a madarak felé haladva közelítsük meg 15-20 méterre (vagy amennyire felrebbenés nélkül engedi, ennek előjelei jól láthatók) a földön keresgélő gólyát, majd lassú, nyugodt, alulról induló kézmozdulattal dobjuk a közelébe a táplálékdarabokat. Amint ezzel megvagyunk, óvatosan hátráljunk el, hagyjunk teret és időt a madárnak, hogy felfedezze az élelmet, hogy rájöhessen, neki próbálunk segíteni.
Néhány alkalom után már nem nagyon kell óvatoskodni, a madarak tudni fogják, sőt, várják is az etetést, különösen akkor, ha alkalmazni tudjuk az alábbi praktikákat:

• Etetéskor érdemes fütyülni, hívóhangot hallatni – a lényeg az, hogy mindig ugyan azt a hangot adjuk -, mert ezt a madarak gyorsan megtanulják, és tudni fogják, hogy a közeledő ember táplálékot hoz.
• Próbáljunk meg a nappal azonos időpontjában élelmet vinni a gólyáknak, akik néhány alkalmat követően már várni fogják ezt, távolabbról is odarepülnek, ami azért is fontos, hogy a táplálékot ők, ne pedig macskák és kutyák szedjék össze.

Lajka igaz története

Lajka kóbor kutyaként élt Moszkva utcáin, majd egy sintértelepre került. Itt két másik kistermetű keverék kutyával együtt választották ki arra a kiképzésre melynek végén a Szputnyik-2 műhold utasa lett.

Lajka életéről és haláláról a mai napig vitatkoznak a kutatók. A szovjet híradások szerint a Szputnyik-2 célja az volt, hogy például az űrbéli sugárzásról készítsen méréseket illetve, hogy a tudósok a műszerek értékei és a televíziós adás alapján gyűjtsenek adatokat a súlytalanságnak az élő szervezetre gyakorolt hatásáról. Egy másik elmélet szerint azonban szó sem volt kutatásról, a lényeg az volt, hogy a hidegháború idején a Szovjetunió küldjön elsőként élőlényt az űrbe. Ezt erősítik azok az állítások, melyek szerint mindössze három hét alatt kellett felkészíteni a kutyákat és megépíteni a műholdat, hogy még november 7-e előtt megtörténjen a kilövés.

Kutyakemény kiképzés
Lajkát két társával – Muszkával és Albinával – egyre kisebb ketrecekbe zárták, hogy szokták a bezártságot és a mozgásszegény életmódot. Ehhez hámot kaptak a kutyák, és leláncolták őket, hogy ülni, állni és feküdni tudjanak csupán. A kilövés során fellépő terhelést – hogy a kutyák pulzusa és vérnyomása hogyan reagál – centrifugatesztekkel szimulálták, és a várható zajokat is meg kellett szokniuk a kiválasztott kistermetű kutyusoknak.
A kiképzés annyira megviselte őket, hogy a hashajtó gyógyszerek ellenére sem tudtak vizelni és üríteni.

Elhallgatott állatkínzás?
A 20 napos trenírozás után 1957. november 3-án Lajka kutya elindult űrbéli utazására. Utasterében egy ventilátor kapcsolt be 15 celsius fok felett, és egy oxigéngenerátor gondoskodott a levegőről. Ételként egy hétre elegendő zselét, az esetleges bélsár és vizelet felfogására pedig egy zsákot kapott a fenekére.
Mondhatnánk, komoly karriert futott be, ám Lajka – a korabeli híresztelésektől eltérően – néhány órával a kilövés után szenvedések között pusztult el. Az orosz híradások arról szóltak, hogy mivel a műhold nem tér vissza a Földre, a több napi űrutazás után méreggel végeztek Lajkával. Ma már tudjuk, hogy a hevederekkel lekötözött kutyával a páni félelem és a kabinban uralkodó szörnyű hőség végzett.


Lajka követői:
► 1960. július 28-án Vostok űrhajóval kapcsolatos próbarepülést indítottak. A felrobbant űrhajó fedélzetén két kutya volt, Bars és Lisichka.
► Három hét múlva egy Szputnyik típusú űrhajóban két újabb kutyát lőttek ki. Bjelka és Sztrelka 40 egér, két patkány, rengeteg rovar és növény társaságában utazott a Föld körül (természetesen minden faj elzárva). Ők voltak az elsők, akik élve tértek vissza.
Sztrelka később világra hozott hat kölyökkutyát. Az egyiket a szovjet miniszterelnök Nyikita Hruscsov az amerikai elnök lányának, Caroline Kennedynek adta. Sztrelka és Bjelka testét kitömték. Belka egy vitrinben ül a Moszkvai Űrhajózási Múzeumban, Sztrelka pedig a múzeum nemzetközi utazó kiállításának része. Őket még sok kutya, majom, tengerimalac és más állatka követte a világ űrkutatási programjában mielőtt embereket küldtek az űrbe.

Felix a macska
1963. október 18-án járt az űrben az első macska, a fekete-fehér Félix.
Hazatérése után pár nappal egy másik kóbor macskát is űrtúrára küldtek, de ez az űrhajó felrobbant.

Az ember maga választ... ezek az állatok nem választhattak....

A barna kiskutya

Az állatkísérletek vértanújának örök emlékezete

A Barna Kiskutya csupán egyike a tudomány névtelen vértanúinak, de az egyetlen, akinek az életét és halálát kísérő közfelháborodás utcai zavargásokhoz vezetett.
A Barna Kiskutya története 1902. decemberében kezdődött a londoni University College egyik orvosi oktatótermében. Egyik bemutató óráján Frederick Starling professzor, az egyetem fiziológiai tanszékének vezetője eltávolította egy terrier-jellegű kutya hasnyálmirigyét – az akkori klinikai gyakorlatnak megfelelően érzéstelenítés nélkül. A műtétet a kiskutya túlélte, de a klinikai napló szerint két hónapig fájdalmasan nyüszített és jajgatott a ketrecében.
Két hónappal később, 1903. februárjában a kutyán újabb műtétet – ne szépítsük: élveboncolást – hajtottak végre, ezúttal dr. William Bayliss vezetésével. Az előadás végeztével dr. Bayliss utasította az egyik orvostanhallgatót, Milton Dale-t, hogy kloroformmal altassa el az állatot. Az előadás két svéd vendéghallgatóját, Leisa Schartau-t és Louise Lind-af-Hagebyt annyira felháborította a kegyetlen és hidegvérű kínzás látványa, hogy panaszt tettek az orvosi kar dékánjánál. Panaszukat azzal utasították el, hogy az élő állatokon elvégzett műtétek az orvostanhallgatók képzésének fontos szemléltető eszközeit jelentik.
A két svéd élveboncolás-elleni aktivista nem hagyta annyiban a dolgot. Felvették a kapcsolatot a National Anti-Vivisection Society (Nemzeti Élveboncolás-Ellenes Társaság) egyik titkárával, aki egyben az egyetem jogi karának elismert professzora is volt. Stephen Coleridge professzor meggyőződéses állatvédőként azonnal a kezébe vette az ügyet, és a svéd lányok feljegyzéseit felhasználva 1903. májusában pedig pert indított egyetemi tanártársa ellen, egyben kérvényezte az élő állatokon végzett szemléltető műtétek gyakorlatának megszüntetését.
Az egyetem vezetése nyíltan Coleridge ellen fordult, ám a professzort nem lehetett megfélemlíteni.A William Bayliss ellen indított büntető per országszerte nagy nyilvánosságot és sajtóvisszhangot kapott. A vád szerint Bayliss két ponton is megsértette az 1876. óta érvényben lévő angol Állatvédelmi Törvényt, mely kimondja, hogy tilos indokolatlan fájdalmat és szenvedést okozni egy állatnak. Oktatási céllal csak kellő érzéstelenítés és kíméletes eutanázia alkalmazásával szabad használni élő állatokat. Eutanáziát pedig csak képesített személy végezhet, azt nem bízhatja rá másokra. William Bayliss tehát több ponton is megsértette a törvényt, így bűncselekményt követett el – állt a vádiratban.
A bíróság végül – a svéd aktivisták vallomása, írásos feljegyzései ellenére – nem találta bűnösnek Baylisst, viszont egy ellenperben rágalmazásért Coleridge professzort 2000 font kártérítésre kötelezték. Az ítélet hatalmas felháborodást keltett. A konzervatív The Times ugyan több kommentárban is elítélte az esetet, de leszögezte, hogy a bíróság ítéletét tiszteletben kell tartani. A Daily News külön rovatot indított a felháborodott olvasói levelek közlésére, majd gyűjtést szervezett, hogy Coleridge professzornak legyen miből megfizetnie a kártérítést. A gyűjtés olyan jól sikerült, hogy jóval több pénz, 5735 font gyűlt össze az állatokkal együtt érző londoniak adományaiból.
A meghatott Coleridge végül egy cikkben indítványozta, hogy a maradék összegből állítsanak szobrot a Barna Kiskutyának, az ő emlékével pedig minden állatnak, aki az élveboncolások áldozatául esett. Az 1906. szeptember 15-én tartott szoboravató ünnepségen számos londoni prominens, köztük George Bernard Shaw tartott beszédet.
A kedélyek azonban nem csillapodtak. Az orvostanhallgatók nem tudták elviselni, hogy bár a bíróság nem ítélte el a kínzással felérő oktatói gyakorlatot, a közhangulat ellenük fordult. A medikusok 1907. novemberében megpróbálták lerombolni az emlékművet, rendszeresen vörös festékkel öntötték le, kitömött kutyákkal vonultak Battersea utcáin, gúnyos versekkel hergelve a lakosságot.
Battersea lakói válaszoltak a provokációra: 1907. novemberétől rendszeressé váltak az utcai tömegverekedések. Decemberben száz kutya-ellenes medikus ismét megkísérelte lerombolni a szobrot, majd megtámadták az élveboncolást ellenző battersea-i kórházat is. Délután a Trafalgar téren már egy ezer fős tömeg csapott össze négyszáz rendőrrel. Az újságok „Barna Kutya Felkelés” címmel cikkeztek a történtekről. Az elkövetkező hetekben, hónapokban számos újabb utcai harc robbant ki, jelentős anyagi károkat okozva.
A konfliktus végleges lezárása érdekében 1909. novemberében a battersea-i közgyűlés tárgyalni kezdett a szobor eltávolításáról. A szobor-pártiak aláírásgyűjtést és demonstrációt szerveztek a szobor megmentésére, de a bontást sem a húszezer aláírás, sem a kutya maszkban tüntető 1500 fős tömeg nem tudta megakadályozni; 1910. márciusában hatalmas rendőri védelem mellett a szobrot eltávolították. Ezt követően is a város számos pontján, többek között a Hyde Parkban, a szabad véleménynyilvánítás kultikus helyszínén több ezres tömeg tüntetett a szobor visszaállításáért és az állatkínzás ellen, eredménytelenül.
A brit állatvédők azonban soha nem adták fel. A National Anti-Vivisection Society és a British Union for the Abolition of Vivisection 1985. december 12-én a Battersea parkban újra szobrot állítottak a Barna Kiskutya emlékére. A szobor ma világszerte az állatkísérletek és az oktalan állatkínzás elleni küzdelem szimbóluma.