A kutyám
halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver: nem veri el nyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van. Mindig ott van.
Jön utánam halkan és nyugodtan.
Nem nemes faj, korcs eb ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
ő hátára fordul erre lassan
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény.
Néha aztán - vannak külön útak -
otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor vsszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélelek.
Ő, hogy megörül,
ha megérkezem!
Hogy ugrál körül!
Nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
Hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de olyan szépen néz rám. Jöjj be, kedves.
Jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.
/Ismeretlen szerző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése