2015. március 30., hétfő

Ciluka angyal lett



Már életében is egy drága kis angyal volt.
A szombati búcsúja után rohamosan romlott az állapota. Már láttam, hogy elindult a hosszú úton, már nem tud, nem akar visszatérni.
Az orvosi rendelő várójában és odabent is végig öleltem, és ő belebújt az ölelésembe. Nem mozdult, és csak az apró levegővételekből tudtam, hogy itt van még velem.
Nem hagytam magára a végső percben sem. És bár nem akartam, hogy a zokogásom legyen az utolsó, amit hall, nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Csak egy csöpp cica volt... mégis, hogy tud ilyen nagy bánatot hagyni maga után?
Most igyekszem azokra a pillanatokra gondolni, amikor dundi, élettől sugárzó cica volt.
Amikor hazaértünk,  és szaladt már az utcán elénk, és örömében a határa fordulva hengergőzött a járdán.
Amikor keservesen nyávogott, vagy éppen vádlón ült a tejcsis tányér előtt, mert épp kifogyott az imádott tejecske.
Amikor már elfáradt a kezem a fülvakarásban vagy kefélésben, és a fejecskéjét még mindig tolta.
Amikor úgy ette a száraz tápot, hogy két kis kezével a tányérban állt.
15 év ezer apró pillanata.
Egy csöppnyi, megismételhetetlen élet.
Úgy öleltem.... De nem volt elég erős az ölelésem, és nem volt elég könnyem ahhoz, hogy nyerjünk a betegséggel szemben.  
Ma 12 óra 25 perckor örökre megállt a kicsi szíve. És elindult a hosszú úton, amit minden élőnek egyedül kell megtennie még akkor is, ha valaki fogja a kezét.
Kértem az én drága Cilukámat, ha tényleg van az a híd, várjon rám. Nem fog elmúlni egy nap sem addig, hogy ne gondoljak rá ugyanúgy, mint minden csillag-babámra, akik már előre mentek, és várnak rám... ott a szivárványhíd alatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése