Igaz mese egy gólyafészekről….
avagy: ha nem vigyázol, betakar a gólyamész
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a gólyák vigyázó szemek figyelme alatt nőnek, magasodott egy hatalmas kastély.
A kastély kertjében állt egy gólyafészek. Sok- sok szempár figyelte a gólyák életét.
A kastély úrnője bárkit beengedett, hogy pillantást vethessen rájuk. Roppant büszke volt, az engedélye dönthet, ki nézhet a fészek mélyére. Hiába, nagy dolog a hatalom! Még ha csak egy gólyafészekre korlátozódik, akkor is!
Egy kikötése volt csupán: minden betévedő vándor feltétlen engedelmességgel tartozik neki. Hódolni kell neki, szava dönt minden kérdésben.
Nem is volt baj addig, míg a kastély szolgái néztek csak fel a gólyafészekre!
De a hoppmester kidoboltatta szerte az országban, hogy minden vándort szívesen látnak a kastélyban. Na, jöttek is kíváncsiskodók szerte az országból, sőt még idegen vidékekről is!
Nézték, csodálták a gólyákat a távolba látó készüléken keresztül. Gyűltek a csodás képek a kastély termeiben. Az már fel sem tűnt, hogy a képek nagy részét az „idegenek” készítették, a régi figyelők ölbe tett kézzel és lábat lógatva figyelték, hogy dolgoznak a bolondok.
Reggelihez terítettek, elvonultak postagalambokat küldeni egymásnak.
Az udvari madarász sok hasznos tanáccsal látta el a figyelőket. Persze, ő is hű alattvaló volt, és a hoppmester cimborája.
Biztatta a vándorokat: figyeljék szerte a gólyafészkeket. Ha valahol bajban vannak a gólyák, ő majd segítségükre siet. Ez persze csak mese volt. A gólyák sok helyen pusztultak, és a madarász szava csak ígéret maradt.
Volt olyan vándor, aki saját vidékéről is bemutatta a gólyákat a nemes közönségnek.
Nőtt a kastély híre, és úgy tűnt, a kastély lakói szívesen látják a vándorokat.
Elhatározták hát, hogy hét országra szóló találkozót rendeznek egy távoli gólyafészek alatt.
Felkerekedtek hát a kastély régi és új lakói, hogy hódoljanak a távoli gólyáknak.
Szállást foglaltak egy fogadóban.
A kastély úrnője persze nem akart ott lakni, ezért meghívatta magát lányával és kocsisával az távoli gólyafészek nagy ismerőjének házába. A vendéglátó szívesen látta az önkéntes vendégeket, étellel és itallal halmozta el őket, kereste kedvüket. Megmutatta a távoli vidék minden szépségét, értékét a látogatóknak.
A találkozó rendben le is zajlott. Bár a szállásmester jól megjárta, mert a kocsisnak foglalt szobát végül neki kellett kifizetni a fogadóban. De hát ki olyan bolond, hogy fogadóba menjen, mikor máshol ingyen lakhat, ingyen ehet?
Teltek, múltak a napok, a gólyák kirepültek.
Terhessé vált a sok vendég a kastélyban. Sokszor hangzott el, hogy milyen jó volt régen, mikor csak az úrnő és szolgái laktak csak a ott.
A sok célozgatás - hogy jobb lenne nekik odébb állni-, fájt a vándoroknak, de tudomásul vették, hogy kitelt az idejük.
Közben felröppentették gyalázkodásukat: megvádolták a gólyafészek nagy ismerőjét, haszon reményében mutogatta a gólyák lakhelyét. Nagyon bántotta őt a gyalázatos vádaskodás, hiszen egy peták hasznot sem látott. Sőt, ő volt az, aki az úrnő közeli udvartartását ingyen vendégül látta.
Így hát a vándorok fogták magukat, kiköltöztek a kastélyból. De mivel megszokták egymás társaságát, új várat építettek maguknak.
Csodásat, nagyot. Hatalmas ablakokkal, erős falakkal.
-Na, ez aztán több a soknál!- kiáltotta az úrnő.- Ezek várat merészeltek építeni? Szebbet mint az enyém? Hogy gondolják, hogy lehet élet az én kastélyom falaim kívül? A gólyákat csak az én felügyeletem alatt szabad nézni. Gólyákat csak az én engedélyemmel lehet elnevezni. Sőt! Akkor repülhet ki a gólyafészekből, ha én is jóváhagyom.
Őrjöngött, tajtékozott, fröcskölte magából a sok gonoszságot. Hű alattvalói pedig tűrték a dühét. Sőt sokan alázatosan bólogattak is.
Persze, voltak azért olyanok, akik ellátogattak titokban, kedvtelésből vagy hírszerzés céljából az új várba. Sőt postagalambot is küldtek az elköltözött vándoroknak. Volt ezekben a levelekben minden: gyalázkodás, szitkozódás.
De csodák csodája! Sok- sok dicséret is, melyben a várat és lakóit magasztalták. Persze ezek titokban küldött levelek voltak, hogy a gonosz úrnő, tudomást ne szerezzen róluk. Nyíltan nem merték vállalni eme hűtlenségüket.
Eltelt egy év is talán. Újra megérkeztek a fészekbe a gólyák.
Közben új vándorok tévedtek a régi kastélyba.
A régi lakók látszólag szívélyesen fogadták őket. De ha bárki említést tett az új várról, az úrnő maga elé rendelte:
- Nem beszélhetsz arról az építményről! Ne is gondolj rá! Lakói itt nem kívánatosak. Kitiltottam őket kastélyom termeiből. Az én kastélyom az egyedüli! Az én hatalmam az egyedüli!
Azt persze nem mondta, hogy azok előbb mentek el, minthogy ezt ő megtette volna. De így jobban hangzott, és uralkodói hatalma sem csorbult. És mivel az új vándorok nem ismerték a történetet, elhitték azt, amit a kastélyban hallottak.
Arról nem is beszélek, hogy az új vár lakói csodásan érezték magukat.
Néha – néha ugyan rácsodálkoztak, hogy ember hogy élhet ilyen gyűlölettel, engesztelhetetlen dühvel a szívében? Hogy tudja torz érzéseit ennyi emberre rákényszeríteni??
De hát mindenki olyan várat kap, amilyet elfogad, amilyet megérdemel.
És a gólyák nemsokára ismét kirepülnek…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése