Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva,
és az elhunytat zengi név meg urna.
Nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna, hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghűbb barát,
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! Csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh, ember! Napod gyorsan alkonyul,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,
menj tovább,- nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel,
egy barátom volt csak- s az itt hever.
(Byron)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése