húzzák a fák ágait földig.
Egy mozdulat, egy fuvallat
és a földre csusszannak.
Kapaszkodnak még egy darabig
hópihe testvéreikbe, de a
nap, a kegyetlen, felmelegíti őket
és visszakerülnek a természet
örök körforgásába.
Az ember léte is ilyen arasznyi.
Míg élünk, nyújtjuk kezünket,
kapaszkodunk a semmibe.
Őrzünk egy szemvillanást,
egy mozdulatot,
amitől értékesnek érezzük
magunkat.
Használni szeretnénk létünkkel,
szeretnénk nélkülözhetetlenek
lenni.
Sokszor nem is tudjuk, hogy
másoknak, vagy nekünk jó ez.
Ez okozza örökös bizonytalanságainkat.
Mondanánk is , meg nem is.
Legtöbbször már nincs is kinek.
De mi ezt is megmagyarázzuk,
szóban, dalban.
Ez így volt megírva, s még szorosabbra
húzzuk biztonsági övünket.
Észre sem vesszük, és már a földön
csücsülünk, bekötött övvel is.
Pedig néha szeretnénk repülni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése