2012. október 14., vasárnap

Remélem, megbocsát...



Vannak az évben boldog és boldogtalan napok. Február 16. évek óta a szomorúságot hozza el.
Duplán szomorú ez a nap.
Bár a sors különös kegye, ahogy 2003. február 16-án Lityuka elment. Nem szenvedett, nem volt fájdalma. Egyszerűen elaludt. Előtte elköszönt, aztán bement a helyére... meghalni.
Talán azt érezte, hogy nem szeretjük őt annyira, miután Csutika és Topika hozzánk került. Egyszerűen megszűnt dobogni beteg kis szíve.
Áldás volt ez, talán a sors így kárpótolta azért, hogy szeretetünk megoszlott közöttük.
Egy évre rá drága kicsi tündérem, Csutikám hagyott itt. Mennyire szerettem őt! És mennyire szenvedett az utolsó napokban.
Miért kellett ennek a kis angyalnak ilyen kínok között elmennie?
Nagyon fáj ma is, hogy döntenem kellett. Megbocsájtani sosem tudok magamnak. Csak remélem, hogy ő megbocsájtott nekem. 

"Ha megöregszem, erőm elfogy,
Fájdalom ébreszt álmomból.
Tedd meg, amit meg kell tenni.
E csatában már nem győzhetünk.
Te bánkódni fogsz, én megértelek, de
Ne hagyd, hogy a fájdalom megtörjön,
Mert ez a nap több, mint más napok.
Szereteted, barátságod kiállja a próbát-
Hisz oly sok boldog évünk volt.
A jövőben félelemnek nincs helye, tudom,
Nem akarod, hogy szenvedjek, hát
Ha eljő az idő, engedj utamra.
Idővel belátod : jót teszel velem,
Bár többé nem ugrálhatlak körül.
Fájdalomtól, szenvedéstől megkímélsz.
Ne fájlald, hogy épp neked
Kellett erről döntened.

Társad voltam, s te társam voltál.
Töröld le hát a könnyedet."

Nem jött még el most sem az idő. Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e. És a könnyem hull, ha rá gondolok.
Nyugodjatok békében kicsikéim!

(Eredeti bejegyzés: 2010. február 16.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése